Miért válnak el a nők?

Nagyon szeretem a Nyitott Szemmel című újságot! Mindig tartalmas, érdekes, olvasmányos cikkeket találok benne, emellett pedig igényesen szerkesztett, szép, színes lap.

Múltkoriban egy számomra rendkívül érdekes írást olvastam benne, és engedélyt kaptam rá, hogy bemásolhassam a blogomba. Remélem, hogy másnak is tetszeni fog!

Társas játékok
Végh József pszichológus sorozata

4. rész: Kidobós
Miért válnak el a nők?

A férfiak nem értik, hogy miért válnak el tőlük a nők, mégis van megoldás… „Sohasem voltam boldog vele, mert mindent egyedül kellett megoldanom…” „A férjem már nem a társam, talán sosem volt az…” „Soha nem kér bocsánatot…” „Csakis akkor figyel rám, ha szexet akar…” „A férjem már szinte idegen, nem is tudom, milyen valójában…” „Soha nincs velem, amikor épp szükségem lenne rá…” „Olyan, mintha nem is lennénk házasok, semmilyen tervébe nem von be, mintha nem is lennék része az életének…” „Nem érdekli, mit csinálok, mi van velem…”

A tapasztalatok szerint a nőket jobban foglalkoztatja, hogy milyen a házasságuk, mint a férfiakat. Több házasságról szóló könyvet vesznek, inkább elmennek házassággondozó témájú előadásra, és többször kezdeményezik a házassági tanácsadáson való részvételt. Gyakrabban beszélik meg házassági, családi ügyeiket barátnőikkel, sőt néha bárkivel, aki meghallgatja őket, és végül többször kezdeményezik a válást, mint férjük. Miért ennyire elégedetlenek a nők a házasságban? Mi az, amit nem kapnak meg férjüktől? Mi az, ami annyira boldogtalanná teszi őket, hogy készek kilépni a házasságból, és kockára tenni saját és gyermekeik jövendő boldogságát? Végül is, miért válnak a nők?

A házasságukban súlyosan csalódott asszonyok általában eljutnak addig a pontig, amikor úgy érzik, reménytelen, hogy férjük valaha is megértse, mi az, ami boldogtalanná teszi életüket. Teljesen magukra maradnak a gondjaikkal, úgy érzik, egyedül kell megoldaniuk mindent, hiszen társuk fel sem ismeri, mi a probléma. Úgy látják, boldogtalanságuk oka férjük viselkedése és elviselhetetlen tulajdonságai, aki ráadásul csak nagyon keveset vagy semmit nem hajlandó tenni ezek javításáért. A feleségek úgy érzik, egyedül saját maguk azok, akik tenni próbálnak a házasság megjobbításáért, és amikor eljutnak addig, hogy feladják, a házasság zátonyra fut.
Willard F. Harley Miért hagyják el a nők a férfiakat? című könyvében leírja, hogy amikor viszont a kiábrándult nő férjét kérdezzük, ő egészen különbözően vélekedik felesége boldogtalanságának okáról. A férfiak gyakran úgy érzik, hogy a nők elvárásai általában, a feleségüké pedig különösen elrugaszkodtak a valóságtól. Úgy élik meg, hogy hatalmas erőfeszítéseket tesznek azért, hogy gondoskodjanak a család szükségleteiről, és asszonyaik elvárásainak megfeleljenek, ugyanakkor ezekért a fáradozásaikért semmilyen elismerést nem kapnak. A legtöbbször úgy érzik, nagy nyomás nehezedik rájuk, hogy megfelelő anyagi hátteret biztosítsanak, gondoskodjanak gyermekeik és feleségük szükségleteiről. Testileg és lelkileg kimerültek, és ráadásul az a benyomásuk, hogy mindezekért cserébe nem kapnak semmit, csak kritikát, nyaggatást, követelőzést.

A feleség és a férj házasságuk süllyedő hajóján nem a léket akarják megszüntetni, hanem egymásra mutogatva azt megtalálni, ki okolható a mindkettőjüket elborító víz miatt.

Az elmúlt évtizedekben elvárt egyszerűbb férjszerep sokkal összetettebbé, nehezebben átláthatóbbá vált, és különösen igaz ez a változás a házastársi kapcsolatot tekintve. Egyes férjek arra a „következtetésre” jutottak, hogy a nők arra születtek, hogy örökké elégedetlenkedjenek, és az egyetlen túlélési lehetőségnek azt tartják, ha nem is veszik őket komolyan. Mások úgy vélik, hogy a nők elvárásai olyan magasak lettek, hogy nem is érdemes megpróbálni ezeknek megfelelni. Korunkban nagyon kevés férfi érzi úgy, hogy igazán eleget tesz annak az ideálnak, amely feleségük elképzelésében él az „igazi” férjről és apáról.

A férjek kudarcának mutatója, hogy – ahogy azt már említettem – a nők közel kétszer gyakrabban kezdeményezik a válást, mint a férfiak. És a válás valódi okaként a legtöbbször férjüknek irányukba mutatott érdektelenségét, érzelmi és fizikai eltávolodását említik. A házastársi érdektelenségnek különböző formái vannak. A leggyakoribb példák: az egy légtérben élő két magányos ember, akik csak nevükben házas „társai” egymásnak, de egyikük sem emlékszik, mikor beszélgettek kettesben utoljára; vagy a soha otthon nem lévő férj; vagy aki sokat van otthon, de szinte állandóan a tévé vagy a számítógép előtt ül.

És ami a legkülönösebb, hogy a férfiak könnyen belátják, ha fizikai vagy szóbeli bántalmazás miatt akarják őket elhagyni, dehogy „csak” azért, mert nem voltak kellően odafigyelők, azt már nehezen fogadják el. Pedig az oda nem figyelés, elhanyagolás, érdektelenség okán érzett szeretetmeghidegülés az, ami miatt a nők az esetek túlnyomó többségében válnak. Mennyire fontos hát, hogy a házastársak megtanulják, hogyan előzhetik meg vagy orvosolhatják a bajt.

Vajon valóban túl sokat várnak el a nők, vagy tényleg a férfiak tesznek kevesebbet a kelleténél?

Az igazság az, hogy a legtöbbször nem az erőfeszítések hiányával van a probléma, hanem azok irányával. Egyszerűbben fogalmazva, ha a mai Ádámok megértik és orvosolják Éváik csalódottságának okát, akkor hamarosan megszűnnek az addigi panaszkodások, és egy csodálatos házastársi kapcsolat veheti kezdetét. A férfiak rájönnek, hogy feleségük nem több önfeláldozást, erőfeszítést vár el tőlük, hanem valami egészen mást. Felismerik, hogy a nők leginkább lelki társat akarnak, valakit, akiben bízhatnak, akihez fordulhatnak problémáikkal, aki tekintettel van érzéseikre, amikor döntéseket kell hozni, akihez úgy érzik, érzelmileg kötődhetnek.

A már említett dr. Harley egyszerű hasonlattal, egy elképzelt ház segítségével tanítja meg a férfiakat arra, hogyan érthetik meg jobban feleségüket. A ház egy-egy szobája a férj különböző szerepeit jelképezi. Van egy szoba a munkájának, egy másik a hobbijának, egy harmadik a kocsijának, egy következő a gyerekeinek, megint másik a rokonainak, és igen, természetesen van egy a feleségének is. Ez a szobás hasonlat jól illik a férfiak már korábban említett „gofri” gondolkodásmódjához, amiről az előző részben volt szó.

A férfi egy átlagos napja úgy telik, hogy házának különböző szobáit látogatja meg sorra, ahol természetesen a különböző szobákban elvárt szerepeknek megfelelően viselkedik. És persze mivel férfi, vagyis „gofri” J, ezért amikor épp az egyik szobában van, akkor teljesen kizárja a többi szobát, vagyis minden figyelmével az adott szobában elvárt viselkedésre összpontosít, ott használja testi, szellemi energiáit, kreativitását, hogy a legjobbat nyújthassa.

Ebben a képzeletbeli házban a legtöbb férfi számára a felesége is csak egy szoba a sok közül. Ez a szoba jelképezi a „férj” szerep színterét. Amikor ebben a szimbolikus szobában vannak, akkor érzik úgy, hogy ilyenkor kell odafigyelni feleségükre, ilyenkor kell törekedniük arra, hogy megadják asszonyaiknak, amire szükségük lehet. És persze ebben a szobában kaphatják meg mindazt, amire nekik van szükségük, ideértve természetesen a szexuális együttlétet is.

És éppen ez az, ami a leginkább zavarja a nőket. Ők nem csak egy szobája szeretnének lenni ennek a képzeletbeli háznak, hanem azt kívánják, hogy minden szobáról tudhassanak. Más szavakkal, a nő a férfi életének szerves részese akar lenni. E nélkül az integráció, érzelmi, szellemi kötődés nélkül a nő nem érzi, hogy meghitt bizalmi kapcsolatban lenne férjével, ennek hiánya miatt nem boldog, és gyakran ezért nincs kedve a testi együttléthez sem. A problémát csak tovább mélyítheti, hogy a férfi épp a szexen keresztül szeretné kettejük között a meghittséget építeni, holott a nőnek előbb pont a meghittség érzése kellene ahhoz, hogy szívesen adja át magát a testi szerelemnek.

A legtöbb férfinek meg kell tanulnia, és gyakorolnia kell magát abban, hogyan kerülhet és maradhat emocionálisan (az érzelmek területén) kapcsolatban feleségével azáltal, hogy meghívja őt képzeletbeli háza valamennyi szobájába. Tehát a szűken értelmezett férj szerepe helyett hogyan válhat igazi társává, hogyan vonhatja be őt életének minden területébe. Bármilyen szerepet vagy felelősséget tölt is be, döntéseinél mindig legyen tekintettel feleségére, illetve próbálja őt bevonni azokba. Ha így tesz, akkor felbecsülhetetlen segítséget kap ahhoz, hogy életében helyes fontossági sorrendet tudjon felállítani. Megtanulja, mert a nő reakciói folyamatosan emlékeztetik erre, hogy kettejük érzés- és gondolatvilága gyakran különbözik, de egyben csodálatosan ki is egészítik egymást. Ennek eredményeként egy olyan életet kezdenek élni, amelyik jól illeszkedik mindkettőjük, és így a nő elvárásaihoz, értékeihez is. Ha a feleségek elnyerik ezt a meghívást férjüktől, nagyszerű változások kezdődhetnek, mert az asszonyok többé nem érzik kívülállóknak magukat, ezután már nem két idegen él együtt. Minden férj boldogabbá teheti feleségét, és rajta keresztül magát és környezetét is, ha tekintettel van felesége érzelmeire, és kikéri véleményét, különösen, ha nem biztos abban, mit szólna egy meghozandó döntéshez, ha bizonytalan, hogy megörvendeztetné vagy elszomorítaná élete párját. Ezzel az egyszerű szabállyal szinte megnyerhet mindent: egy nő sohasem hagyja el azt a férfit, akinek az életében mindenhez köze lehet, és úgy érezheti, nem csak testi, de szellemi és érzelmi kötelékek fűzik egymáshoz őket, a mély és meghitt bevonás, megosztás, intimitás okán.

A kétféle gondolkodásmód: gofri és spagetti
A nő és a férfi nemcsak az érzelmi dimenziókban, hanem a gondolkodásmódban is jelentősen különbözik. A férfi ebből a szempontból olyan, mint a gofri, a nő pedig, mint a spagetti. A férfi életének különböző elemei, gondolkodási stílusa, mint megannyi egymástól elválasztott négyzet a gofri felszínén, míg a nő életének és gondolkodásának mindegyik eleme spagettiszerűen egymással összefügg, egymáshoz kapcsolódik. Ezért van az, hogy általában jobbak a férfiaknál, ha egyszerre több dolgot kell csinálni. A felmerülő problémákat is egészen más nézőpontokból közelítik meg. Ha a férj gyorsan meg akar oldani egy, a feleségét foglalkoztató kérdést, és ezért az egyes elemekre koncentrál, különválasztva azokat, az a nő számára annyit tesz, mintha a férfi nem venne tudomást a problémájáról. A férfinek viszont nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy kövesse felesége gondolatmenetét, úgy érzi, hogy oda nem tartozó dolgok keverednek a beszélgetésbe, és az információ mennyisége fárasztja őt. Bár sok esetben feszültség forrása ez a különbözőség, mégis a nő és a férfi másként gondolkodása, különbözősége teszi kapcsolatukban egésszé mindkettőjüket.