2009. július 9., csütörtök

Nem hal meg a blogom...

... mert van, aki nem hagyja! :) Nem igazán volt kedvem írogatni, túlságosan nehezemre esett összeszedni a gondolataimat, megfogalmazni, leírni - csak éltem a mindennapjaimat... - ami nem volt ám eseménytelen!

Átköltöztünk. Hihetetlen, még talán most is nehezen fogom fel, hogy most már ez az otthonunk, a saját házunk (saját? még jó félig az államé, a hitel miatt)! Lassan épült, sok munka volt vele, még nem tökéletes, de szépül és egyre jobban belakjuk. A gyerekeknek nem okozott gondot az átköltözés, azt hiszem megkönnyítette a dolgukat az, hogy részt vettek az építkezésben, ezáltal jobban sajátjuknak érezhetik.

Én viszont nehezen szoktam (szokom) meg. Anyukámra hasonlítok abban, hogy nehezen tudok váltani, az újtól kicsit félek, a szokások az életemben nagyon meghatározóak. Szeretem, ha a tárgyak ott vannak, ahol megszoktam, szeretem, ha a kádba úgy tudok beszállni, ahogy megszoktam, ha a konyhámban a tányérok ott vannak, ahol megszoktam, stb, stb, stb. Talán betegesnek tűnik, küzdök is ellene, igyekszem mosolyra húzni ilyenkor a számat és a pozitívumokra gondolni, rosszabb esetben pedig felhívom Kriszti barátnőmet, vagy Andi barátnőmet, vagy a nagymamámat és elpanaszolom nekik a bánatomat. :)

Egyébként amióta átköltöztünk, sokkal nyugisabb lett az életünk, aminek én nagyon-nagyon örülök! Micu több időt tud velünk tölteni, ettől a gyerekek is kezelhetőbbek és boldogabbak, és talán én is kevesebbet veszekszem velük. Próbálom az új ház "szabályait" megtanítani mind a gyerekekkel, mind a férjemmel. Olyan jó lenne rendet és tisztaságot tartani (tudom, ez csak álom), és igazán nem bánnám, ha ebben családom minden tagja együttműködne (nem működnek)! Sebaj, majd talán 10 év múlva, az első felújítások után ;)

Nincsenek megjegyzések: