Megy a gőzös, megy a gőzös...

... pontosabban a villanymozdony, merthogy már leginkább az jár errefelé.

Még a héten gondolkoztunk, milyen családi programot találjunk ki vasárnapra, hogy a gyerekek is élvezzék és anyagilag se vágjon minket földhöz. Aztán egyszercsak Micu megmondta a tutit:

Menjünk el vonattal Miskolcra, ott csavarogjunk egyet és jöjjünk haza!

Hát így tettünk :) A gyerekek valóban nagyon élvezték, Veronika és Sebestyén most utazott először vonattal. Sebi az elején nagyon meg volt illetődve, aztán rájött arra, hogy milyen izgalmas egy vasúti kocsi! Lehet benne futkározni, lehet "mászókázni", embereket megfigyelni, egyensúlyozni kapaszkodás nélkül, néha pedig fenékre huppanni :)

Veronika végig mellettem volt, oda ment, ahová én, oda ült, ahol én ültem, amikor csak tehette, fogta a kezemet, de neki is tetszett a vonatozás!

Vivien és Bálint, mint a nagyok... tőlünk lehetőleg távol és meglehetősen idétlenül :) Viszont a kalauz bácsi megjelenésekor mind a négyen kisangyalokká változtak!

Hazafelé már nagyon fáradtak voltak a gyerekek (nem mintha, mi nem), de nem aludtak el. Még az utolsó energiatartalékukat mozgósították és eközben nagyon szerencsésnek éreztem magam, amiért az egész kocsi teljesen üres volt. :)

Hidasnémetiben du. fél 5-kor átültünk az autónkba, azt hiszem, mondanom sem kell, ahogy beindult a motor, a csapat már be is ájult! Itthon Micu behordta őket a nappaliba, aludtak tovább. Este 7 körül mindenkit bevitt az ágyába, aludtak tovább... reggelig!

Du. fél 5-től reggel fél 7-ig - Apppám!!!! :)

Jól vagyunk :)

Úgy tűnik, átestünk a betegségen - legalábbis a hányásoson (azt hiszem, most következik a köhögés-orrfolyás, bár talán még sikerül kihúzni egészségesen egy darabig)!

Sebestyén és Micu megúszta, én hétfőn dőltem ki egy fél napra. De már újult erővel mehetek tovább! :)

(Ennek örömére megint megsütöttem a hamburgert, és olyan, de olyan vacakul sikerült... Nem kelt meg a buci rendesen, a fasírt is ízetlen lett, pedig mindent ugyanúgy csináltam, mint először. Ki érti ezt???)

Szia ősz, szia betegség?!

Úgy élveztem, hogy egész nyáron SENKI nem volt beteg! Se orrfolyás, se köhögés, se semmi, csak csupa móka-kacagás :)

De az ősszel együtt megérkezett első családi betegségünk is. Mert ugye olyan nálunk nem igazán van, hogy egy gyerek beteg, aztán slussz! Naná, hogy végigmegy legalább hármon, szerencsétlenebb helyzetben négyen. Hát, most 3-nál tartunk...

Vivien kezdte vasárnap. Pont vonaton ültem vele, Budapesten csatangoltunk csajos-hétvége keretében (csak ő meg én), aztán Füzesabony előtt látom rajta, hogy valami nem oké. Épp dédimama sajtos sütijét eszegettem nejlonzacsiból, mikor rákérdeztem, nem kell-e hánynia. Kellett. Rövid reakcióidő, sütiszacsi száj elé, hadd szóljon! Csórikám először nem mert a sütibe hányni, aztán győzött a természet ereje... És édes pofim, még utána bocsánatot kért, hogy már nem tudok enni többet belőle!!!! :) Aztán hányt még egyet Egerből hazafelé, hétfő reggel fájlalta a hasát és a fejét, így itthon maradt, de délutánra már kutya baja sem volt, kedden mehetett iskolába.

Vártunk, lestük a többieket, lesz-e folytatás. Nem volt!

Egész ma reggelig...

Ma reggel Bálint nyafogott, hogy fáj a hasa, nem akar oviba menni, hánynia kell, stb. Én, szenya-anya, azt hittem, hogy csak óvoda-undora van, így ráripakodtam, hogy jól van, akkor menjen hányni! Haha :) És hányt. (irulok-pirulok) Szóval itthon maradt és még egy csomót hányt.

Veronika remekül volt reggel. Jól van, akkor ő mehet oviba. Ment is. Csakhogy :) Fél 10 körül óvónéni telefonál, hányt a lánykánk, menjünk érte.

Szóval 3. Lessük Sebit. Hátha, na! :)

Pizzasütés a másfél évessel

Tegnap este pizzát sütöttem vacsorára. Ennek természetes velejárója, hogy ilyenkor mind a négy gyerek ott sündörög körülöttem és kórusban kérdezik, hogy "Anya, segíthetek?". Na, ez rendben is van, de hát ugye van egy másfél évesem is, aki a világért le nem maradna az ilyen jó bulikról! :)

Sebestyén szerint a jó pizzába kell:

- paradicsom szára és kivágott rossz részei
- papucs
- orr-nyomat (orrával lyukat nyom a tésztába)
- néhány csepp tápszer a cumisüvegből
- sok-sok ujj- és tenyérnyomat

Ki akar vendégségbe jönni hozzánk? ;)

Budapesti hosszú hétvégénk

18-án késő este anyukámmal együtt felmentünk Budapestre, hogy eltöltsünk ott néhány napot.

Szerdán az Állatkertbe látogattunk el, szeretünk legalább évente 1 alkalommal eljutni ide. Ügyesek voltunk, nyitásra már ott voltunk, hamar be is jutottunk, majd elkezdődött az állatok felfedezése - na és persze a játszótereké :) Sebestyén az első negyedórában angyalian jó kisfiú volt, annyira félt minden állattól, hogy szorosan a kezünket fogva, szépen sétált mellettünk, aztán valahogy csak rájött, hogy nincs mitől félnie, onnantól kezdve nekünk volt miatta félni valónk... Édesek voltak amúgy, ahogy szaladgáltak, felfedeztek minden zugot, minden mászhatót megmásztak, minden kipróbálhatót kipróbáltak! A vízikapuk (nem tudom pontosan, hogy mi a nevük, de át kell rajtuk menni és vízpárát fújnak az emberre) is hatalmas sikert arattak, minden ilyen kapunál Veronika kivételével csurom vizesek lettek a gyerekeim :)

Klassz és számunkra új dolog volt a Tapi-Zoo helyek felfedezése! Ezeken az állomásokon különböző tárgyakat lehetett kézbe venni, megfogdosni, simogatni és az ott lévő állatkerti dolgozóktól kérdezgetni (simiztünk többek között zsiráf lábszárcsontot, levetett kígyóbőrt, kagylókat, csigákat, strucc tojást, stb.). Jópofa dolog!

Összefutottunk az egyik másodunokatestvéremmel is, kiderült, hogy ő ott dolgozik az állatkerti játszóházban, aznap épp a simogató mellett gyerekeket festett ki, amit persze mi is kipróbáltunk! :) Vivien tündérkirálynő, Bálint pókember, Veronika pedig pillangó lett Betti keze által. Nagyon szép munkát végzett! (Sebi addigra elaludt a babakocsiban.)

Milyen kicsi a világ, ott az állatkertben összefutottunk más ismerőssel is! Egy nazarénus családdal találkoztunk, akikkel egy házban laktunk annak idején. Jó volt találkozni velük, beszélgettünk egy jó fél órát, felelevenítettük a régi emlékeket, elújságoltuk, kivel mi történt az elmúlt évek alatt.

Csütörtökön nagypapámat köszöntöttük 82. születésnapja alkalmából. Sajnos a nagybátyámék nem tudtak eljönni, így nagymamámék, anyukám, bátyámék és mi voltunk csak, de jót beszélgettünk, finomat ebédeltünk és vártuk az esti tűzijátékot!

A tűzijátékot évek óta ugyanonnan nézzük, a Hegyalja útról, egy sportpálya kerítésénél. Szuper onnan a kilátás (egyedül a Dunánál alacsonyan fellőtt rakétákat nem látjuk rendesen), nincs tömeg se és nagymamáméktól 10 perc alatt ott vagyunk gyalog. Idén elvittük magunkkal Veronikát is, aki az elején megijedt egy picit, de aztán nézte szépen és nagyon tetszett neki is.
Évek óta nem kapcsolják le tűzijáték alatt a közvilágítást - vajon miért?? A biztonságosság miatt? Tuti van oka, de a nagyobb élvezet miatt jó lenne a teljes sötétség arra a fél órára.

Pénteken vásárolgattunk, csavarogtunk, este pedig jöttünk haza. Mindent összevetve nagyon jól éreztük magunkat - annyira kellenek az ilyen napok! :)

Ja, és Vivien ott maradt, nem jött velünk haza, 1 hét múlva megyünk érte. Esténként pityereg egy kicsit, hogy hiányzunk neki, napközben viszont nagyon jól elvan - én azért várom már, hogy itthon legyen ;)

Nem hal meg a blogom...

... mert van, aki nem hagyja! :) Nem igazán volt kedvem írogatni, túlságosan nehezemre esett összeszedni a gondolataimat, megfogalmazni, leírni - csak éltem a mindennapjaimat... - ami nem volt ám eseménytelen!

Átköltöztünk. Hihetetlen, még talán most is nehezen fogom fel, hogy most már ez az otthonunk, a saját házunk (saját? még jó félig az államé, a hitel miatt)! Lassan épült, sok munka volt vele, még nem tökéletes, de szépül és egyre jobban belakjuk. A gyerekeknek nem okozott gondot az átköltözés, azt hiszem megkönnyítette a dolgukat az, hogy részt vettek az építkezésben, ezáltal jobban sajátjuknak érezhetik.

Én viszont nehezen szoktam (szokom) meg. Anyukámra hasonlítok abban, hogy nehezen tudok váltani, az újtól kicsit félek, a szokások az életemben nagyon meghatározóak. Szeretem, ha a tárgyak ott vannak, ahol megszoktam, szeretem, ha a kádba úgy tudok beszállni, ahogy megszoktam, ha a konyhámban a tányérok ott vannak, ahol megszoktam, stb, stb, stb. Talán betegesnek tűnik, küzdök is ellene, igyekszem mosolyra húzni ilyenkor a számat és a pozitívumokra gondolni, rosszabb esetben pedig felhívom Kriszti barátnőmet, vagy Andi barátnőmet, vagy a nagymamámat és elpanaszolom nekik a bánatomat. :)

Egyébként amióta átköltöztünk, sokkal nyugisabb lett az életünk, aminek én nagyon-nagyon örülök! Micu több időt tud velünk tölteni, ettől a gyerekek is kezelhetőbbek és boldogabbak, és talán én is kevesebbet veszekszem velük. Próbálom az új ház "szabályait" megtanítani mind a gyerekekkel, mind a férjemmel. Olyan jó lenne rendet és tisztaságot tartani (tudom, ez csak álom), és igazán nem bánnám, ha ebben családom minden tagja együttműködne (nem működnek)! Sebaj, majd talán 10 év múlva, az első felújítások után ;)

Családi fénykép

Tibinek (kedves ismerősünk) köszönhetően lett egy jó kis családi fényképünk :)

Elkezdem én is

Egy ideje töröm én is azon a fejem, hogy blogot kéne írni. Csak úgy, magunkról. Egyrészt, mert jó kiírni magamból a gondolataimat, másrészt pedig, mert jó lesz visszaolvasni, talán okoz majd néhány boldog percet a gyerekeinknek, ha évek múlva bele-belepillantanak.

Ma, amikor legjobb barátnőm mesélt az ő blogjáról, nem kellett sokat győzködnie, hogy én is elkezdjem az enyémet.

Úgy gondoltam, fogok írni a mindennapjainkról, az ünnepnapjainkról, a gyerekeinkről, természetről, vegetáriánus ételekről, a mindjárt-kész házunkról (ja, hogy egy családi ház sosem lesz teljesen kész?) és mindarról, ami fontos számomra.

Örülök, hogy elkezdtem :)